Apogeum

Több, mint egy éve írtam meg a jelenetet amiben kockákra bomlik szét egy utca és egy park. Döbbenetes volt ma szembesülni ezzel egy animációban.

"

Berger egy lomha taxiban hajtott a Tribecaról a Silversre. A kocsisor cammogva haladt. A szökőkutak megsokszorozódtak az üvegpalota ablakain. Berger elgondolkozva nézett ki az utca forgatagára. Gondolatai az esti buliról a délutáni tárgyalásra ugrottak. Nem volt igazán fontos a tárgyalás, mégsem akart elkésni. Ehhez viszont be kellett mennie most a legnagyobb dugóban az irodába és elrendezni a felgyülemlett papírmunkát. Hiába volt igazgató, rendesen kivette a részét a munkából, már csak azért is, hogy pontosan képben legyen.
Monica a virágárus előtt állt, szemben a Violet-kerttel. Berger taxija a Violet kerthez vivő zebra előtt állt meg, lassan gurulva a fehér sávig. Berger észre vette Monicat. Ő volt a recepciósuk előző nyáron hat hétig, amíg Ben kórházban volt. Berger unatkozó elméje játszi könnyedséggel dobálta fel az információkat a lányról. Monica 27 éves szerény teremtés, nem new yorki, kevés barátja volt akkoriban, szerette a tulipánt és a levendula lila színű holmikat, cukorral itta a kávét és lenyűgözték az üvegtornyok. Berger emlékezett egy kis beszélgetésükre, amiből megtudhatta, hogy Monica nagyon nehezen képzelte el, hogy belül, a faltól-falig, padlótól-mennyezetig üveglapok mögötti, felkapott irodákban hozzá nagyon hasonló emberek élik az irodisták mindennapi életét. Az üvegtornyok fenséges eleganciája mindig rabul ejtette, pedig évek óta New Yorkban lakott. Berger a taxiból nézte de nem akarta letekerni az ablakot és kiszólni a pár méterre tőle, a zebránál álló lánynak. Feleslegesen hozná zavarba. Monica nagy csokor tulipánt ölelt fél kézzel magához. Berger megjegyezte magábnak, hogy hazafele vegyen Lucynek egy hasonló csokorral.
Aztán valami megváltozott, és egy pillanat múlva Berger tarkóján felállt a szőr. Az érzékei vészjelzéseket sikoltottak. A gyomra összerándult és egyik oldalról nézett a másikra keresve a veszély forrását. Monica arcán félelem, a virágot elejtette és indult volna át a zebrán a park felé. De nem mozdult a lába, és nem mozdult a szája, csak vak rémület ült a szemében, ahogy nézte, ahogy látta, de nem értette mi történik az utca túloldalán.

Berger sem értette, csak ült a taxiban és elfehéredő arccal nézte a Violet-parkot övező házakat.

Szétesett az utca. Apránként, szemmel jól követhetően kiegyenesedtek az élek és kipattantak a beszögelések, összeolvadtak az apró dolgok nagyobbá mMajd ezek is összeolvadtak még nagyobbá. Az üvegpalota egyetlen összeforrt síküveg lett, ami a feszültségtől berobbant így téve láthatóvá a belsejében összeolvadó és részleteit feloldó pusztulást. A szökőkút egyetlen vízoszlop lett, majd a víz is elfogyott belőle. Az emberek … Az emberek visszabomlottak három- és négyszögekké, majd egyre egyszerűbb és egyre nagyobb háromszögekké. Végül nem maradt ott semmi, csak méteres tömbök, mind matt acélszürkén.

A bomlás – mert nincs rá jobb szó – a 22. utca záróvonalánál állt meg. Autókat, fákat és házakat sem kímélt.

Az utca túloldalán állókon végigsöpört az őrület. Volt, aki visított, volt, aki elfutott. Voltak, akik csak álltak, előre-hátra ringatózva. Meredten nézve a túloldalon a kockák erdejét. A szél pár tulipánszirmot kergetett végig az úttesten, be a tömbök közé.
Berger megérintette a zavartan motyogó taxis vállát.
–Menjünk. Menjünk vissza a Tribecara.
Ez a teljesen hétköznapi mozdulat erőt adott a taxisnak, és mint egy robot el is indult visszafele.
Berger megtörölte a szemüvegét, és csak akkor hányta el magát mikor megálltak a házuk előtt. A sofőr is kiszállt és leült a kocsija mellé a földre. Sírt. Berger nem sírt. Reszkető térdekkel botorkált vissza a házba. Úgy ahogy volt öltönyben állt be a zuhany alá és csak folyatta a jéghideg vizet magára, hátha felébred."

Berger hazaugrott délután. Gyorsan átöltözött és elment Jerome-mal kosarazni. Kis úszógumik kezdtek gyűlni a derekára, így minden indoka is megvolt a mókára. Másnap szombat révén egésznapos henye volt a program. Vasárnap Bergernek családi találkozó, Lucynek szabadprogram. Hétfőn egyetem és Bergernek tárgyalás valami dizájnerrel. Aztán három napra elutazik Németországba valami konferenciára. Lucy nem örült kimondottan, Elhanyagoltnak érezte magát, és hiányzott neki a megszokott állandó ritmus. Berger családja egyre nagyobb üzleti feladatot adott a fiúnak, amik mibenlétével Berger nem akarta terhelni. Óraszámban kevesebbet voltak együtt, mint amikor még külön laktak.
Csen bácsi kedvesen fogadta és általános udvariassági köröket futott vele hosszan. Aztán mikor már nem lehetett hova félretertelni a szót elmondta a meghívás okát.
–Édesapád egy kedves barátja, az én unokatestvérem érkezik Párizsba holnap után délelőtt. Egy hétig marad. Édesapád kér rá, Lü, hogy legjobb tudásod és legodaadóbb házigazdai képességeid szerint kalauzold el a vendéget Párizsban.
–De Csen bácsi!... Mit képzel apám. – a szó végét ugyan elharapta, de a szemébe kiülő sértettség egyértelművé tette, hogy nem az apja iránti tiszteletből harapta el, hanem Csen bácsi iránti szeretetből. – Nehogy férjjelöltet akarjon küldeni.
–Nem neheztelhetsz Lü. A legjobbat tette, és továbbra is a legjobbat akarja neked, amit a lehetőségek megengednek. És igaz szívvel mondom, mi saját lányunkként szeretünk. – Csen bácsi mélyen meghajolt. Szemei elfelhősödtek, és olyan erővel préselte össze a kezeit, hogy kifehéredtek az ujjai. – Kérlek, Lü, vedd ezt nagyon komolyan. Tégy meg mindent annak érdekében, hogy ez az úr jól érezze magát. khm. természetesen a jólneveltség határain belül.
–Tudnak Bergerről, igaz? – Lucy elsápadt.
Csen bácsi szomorúan bólintott.
–Holnap délelőtt 11-kor érkezik a vendégünk gépe New Yorkból. A szállása itt lesz nálunk. Egy hétig marad. Légy, kérlek mindig elérhető.
Lucy bólintott. Megérintette Csen bácsi karját egyetlen pillanatra.
–Ki ez a fickó, Csen bácsi? Nem vagy egy megijeszthető alak. Ki ez?
–Egy unokatestvérem, Lü. Neked csak nagyon távoli rokonod. Édesapádnak, és így nekem is nagyon fontos, hogy az ittartózkodásával tökéletetsen elégedett legyen. – bocsánatkérően nézett fel a teájából.
Lucy ismét bólintott, és felállt, hogy induljon. Még éjjel is, mikor meg-megébredt Csen bácsi szavai keringtek a fejében.
–Kérlek, vedd ezt komolyan, Lü.

Amint kiment a szombat Berger előkapta a legmenőbb ingét és játékos komolysággal ráparancsolt Lucyre, hogy kapja magát össze, és legyen a legszebb kínai lány Párizsban, mert olyan helyre viszi ma este, amit évekig emlegetni fog. Egy ideje nem voltak meglepetések. Lucy egy pillanatra meg is ijedt, hogy talán valami évfordulót felejtett el. De nem. A meghívás az aznap este nyíló japán központ első ütemében látogathatóvá váló étterem/disco/sushi bár volt. Üvegpalota a centrumban.
–Tele lesz japánfanokkal. Pfuj.
–Veled az élen, nem de?
–Nem vagyok hajlandó elvegyülni. – vigyorodott a fiúra. – kínainak öltözöm – kiáltotta és előkapta az egyetlen kínai hangulatú ruhát amije volt. Szemérmetlenül rövid szoknyácskában végződő egyenes szabású zeke volt ez. magas nyakkal, szigorú gombsorral a jobb oldalon. Alul azomban olyan pimaszul rövid volt, hogy menni is lehetetlenség volt benne anélkül, hogy az alsóneműjének színére fény ne derült volna. Berger szemei elkerekedtek, majd egészen közel lépett.
–Szerintem maradjunk itthon. – súgta reszelős hangon Lucy fülébe, miközben forró tenyere végigsiklott a lény combján.
–Nem gondolhatod komolyan, hogy kimaradunk ebből!? – Lucy combjai satuként fogták Berger kezét.
–Ahogy óhajtod. - Hajolt meg Berger és már hívta is a taxit.

A japán étterem annyira trendi volt és japánosan minimál és elképesztően elegéns, hogy Lucy végigfeküdt az egyik igen alacsony kanapén és bejelentette, hogy ott fog meghalni, ha nem költöznek ide. Berger lazán lerogyott mellé, kezeit elfoglalták a borospoharaik. Majd rájött, hogy azok üresek és elindult megtalálni a borok eredőjét.
Lucy tökéletesen boldog volt. Még a a részeg kínai csávó sem zavarta aki melléült amint Berger kiért a látókörükből.
–Jól nézel ki, édes. Bár meglepő a partnerválasztásod.
–Ez egy elég szar csajózós duma. – Lucy rá se nézett.
–Tetszik a hely?
–Állat jó. Bár én egyenlőbb arányokban hoztam volna be az elemeket. Futhatna patak itt középen, és egy komolyabb máglya elférne ott, ahol most az a fa van. De vannak igen eltalált elemek is. Például ezek a bonsai erdőségek eszelősen néznek ki.
–Örülök. A tervezőcsapatom a legjobbakból áll.
Lucy most nézett rá először a fickóra.
–Miért tervez egy kínai japán kultúrközpontot?
–Miért rajong Lü Szien Sin a japánokért, mikor ezzel a hévvel a saját családját és tradicióit is imádhatná?
Lucy megdermedt.
–Ki mondja ezt?
–Egy kedves rokon. Hagyd azt a birka európait másra, kicsi Lü, és tarts velem ezen a szép estén. Nem fogod megbánni. Tobzódunk keleti szomszédaink minimalizmusában majd boldogan térünk meg saját burjánzó gazdagságunkba. Mit mondasz királynőm?
–Részeg vagy, bárki is légy. – könnyedén felkacagott, miközben Bergert kereste a szemével.
–Nemet mondasz? Ugyan Lü, senki nem mond nekem nemet. … Na jó. Be tudom hiányos családfaismeretednek ezt az apróságot. De tudj róla, hogy családunk hatalmasabb, mint valaha. Ha jót akarsz magadnak és kis puhány barátodnak nem felejted el, hogy mindenhol jelen vagyunk. Én a helyedben nem mászkálnék el otthonról profi testőr nélkül. Ha segítségre lenne szükséged, hívj nyugodtan. Jövök. – A jövök-öt már a tömeg felé fordulva, félig felegyenesedve mondta. Részeg volt. Alig állt a lábán. Odanyújtott egy kártyát Lucy-nek és elimbolygott a pult felé. Lucy egy szót sem értett az egészből. Azt viszont biztosan tudta, hogy a teljes nevét csak igazán kevesen tudták. Azok is tanárok illetve Bergerék, valamint Cseng bácsi. Persze az indexébe nem lehetetlen belenézni, de nem valószínű, hogy ez a fickó ilyesmivel bajlódna. – Ki ez és mit akar, mire utalgat, és miért érzi úgy hogy életveszélyesen megfenyegették?
Lee Wen Xien – állt a csontszínű kártyán, csupa kisbetűvel, alatta egy kínai telefonszám.

–Láttam még egy kínait. Alig állt a lábán és megdícsérte a partnernőmet. – Vigyorgott Berger mikor visszaért. Kis tálcán artisztikusan tálalt apró ételek voltak lazán egymásmellé halmozva. Lucy elvette a tálcácskát, átadta a névjegyet és elmondta a történteteket. Nem akarta túl komolyan venni, de mikor meglátta Berger homlokán megjelenni azt a ráncot, már semmi kedve nem maradt a japán kajához.
–Apám egyik ügyfele. Bár nem hiszem, hogy van összefüggés. Ő az unokatestvér akit kísérgetned kell?
–Nem hiszem. Az a fickó holnap délelőtt érkezik New Yorkból. Menjünk haza. Fel kell készülnöm egy hajlongó kis faszra. Jaj de semmi kedvem ehhez! – Lucy belefúrta az arcát Berger oldalába, ahogy átkarolva kiléptek az étteremből.
–Egy hét nem a világ. Úgysem leszek szinte végig itthon. Nyugodtan kísérgesd. Aztán elrepül, te meg szerzel apádnál egy jó pontot. Közben a csávó költségén körbejárod Párizs legjobb helyeit. Húzz belőle hasznot, ha már kényelmetlen az egész ügy. – Berger olyan együttérzéssel mondta ezeket, hogy Lucy-be ismét belemart a felismerés, hogy mennyi dologba nem avathatja bele a fiú, annak fedezékéből, hogy nem akarja vele terhelni.

Másnap délelőtt a reptéren a kiáradó tömeget pásztázva tekintetével, Lucy keményen elhatározta, hogy egyetlen pillantással sem lesz kedvesebb a feltétlenül elengedhetetlennél. Nézte a kiáradó utasokat és nem látott senkit akiről el tudta képzelni, hogy apja üzlettársa vagy Csen bácsi unokatestvére lenne. Egy magas, jókülsejű kedves mosolyú férfi állt meg előtte. Kínai volt, valóban, de nem lehetett több 25 évesnél, és szívbemarkolóan szimpatikus volt.
–Lü Szien Sin? – Inkább volt tényközleés, mint kérdés. – Hong Sien vagyok. Megtisztelő, hogy személyesen jöttél ki elém.- Hajolt meg a döbbent Lucy előtt.
–Üdvözöllek Párizsban, Hong Sien.

Lucy kissé megilletődve de a szigorú fogadalmán nem lazítva kezdett bele Párizs nevezetességeinek bemutatásába. Miután kiderült, hogy Hongot nem érdeklik a nevezetességek, hanem az egyetemi élet jellegzetes helyeire kiváncsi csak Lucy kezdte elveszteni a hidegvérét.
–New Yorkban is ezért voltam. Útikönyveket írok, kimondottan egyetemistáknak. Kifejezetten arra kihegyezve, hogy melyik nagyvárosban milyen jellegő diákélet van, mennyire jók a lehetőségek, milyenek az árak, ilyesmi.
–Egy hét alatt meg lehet ezt tudni?
–Nem, dehogy. Ez a hét, veled, arra lesz elegendő, hogy lássam érdemes e Párizsnak ilyen tekintetben könyvet szentelni, vagy minden annyira egyértelmű, hogy nem kell mellé segítség, könyv formában. Másfelöl a könyveim útibeszámolók is, így ha tetszik amit veled találok akkor pár hónapra visszajövök, és az lesz a lényegi idő amit a kutatómunkára és tapsztalásra szánok.
–Akkor hagyjuk a Diadalívet és múzeumokat?
–Ha nem gond neked… Sokkal jobban érdekelnek azok a helyek amiket mondjuk te látogatsz.
Lucy gondolt egy merészet, és elvitte ebédelni Hongot az Utolsó Megállóba, ami egy resti volt a pályaudvar egyik eldugott zugában. Hivatalosan nem ez volt a neve, de elhelyezkedéséből adódóan többnyire a bulizásból megfáradt Jerome-mal ide szoktak beállni, mielőtt visszatérnek a koliba. Éjjel nappal nyitva volt, és többnyire vasutasok ettek itt vagy múlatták éjszaka az időt. Hongnak nagyon tetszett a könyöklőkkel körbevett pléhpavilon. Körben az aszfalton az évtizedes zsírpöttyök és széttaposot csikkek, köpetek és kecsappettyek a heti egy felslagolás ellenére is valamiféle odamaródott textúrát adtak ki.
Hong New Yorkról sztorizott és bár sütött belőle, hogy mennyire tetszik neki Lucy, gondosan megállt a határon. Nem kezdett udvarolni. Áradt belőle a hívás, és időnként véletlenül hozzá is ért a lányhoz, de nem kezdett bókokba, nem kezdett rátapadni, és nem fényezte magát átlátszó hülyeségekkel. Lucy ahhoz volt szokva, hogy mint királykisasszony körbeudvarolják. Ha valakinek megtetszik az vagy közel jön, vagy Bergert kezdi szidni, vagy szimplán kijelenti, hogy nem vetélytárs, és Lucy engedje bebizonyítani mennyivel jobb a magyar srácnál. Hong idegesítő volt, mert ezzel, hogy nem lépte át azt a határt, hogy egyértelmű legyen a közeledése, megfosztotta Lucy-t egy könnyed és kicsit lekezlő nem-től. Apám küldött vőlegénynek, Hong? Mit képzeltek ti ott a messzi Kínában? – fortyogott magában miközben hallgatta a fiút, aki vicces történeteket mesélt neki a new yorki hét hónapjáról. Arról, hogy volt irodaházi növénylocsoló ember meg újságkihordó, meg egy kicsit pultos egy discoban.
–Az egyetem után hazatérsz Kínába, gondolom. – állapította meg Hong egy sztori végén.
–Eszemben sincs. – mosolygott Lucy.
–Édesapád bizonyára számít rá, hogy a majdani házasságoddal erősíted családjaink összetartozását.
Lucy elégedetten fújt egyet és szélesen elvigyorodott.
–Mit képzelsz magadról, Hong Sien?
–Mit képzelek? – nézet vissza mit sem sejtve a fiú.
–Ideküldet apám, hogy barátkozzunk össze, majd kijelenti, hogy hozzád kell menjek. Ez a terv, ugye? Van vőlegényem, aki szeretek, és nem tervezem szorosabbra vonni a kapcsolatom a szüleimmel, mint ez a negyedévenkénti telefon és a képeslapküldözgetés a jelesebb napokra.Nem tudom kik akiket családjainknak hívsz. Szerencsére nekem van itt választott családom, és nem szorulok apám segítségére semmilyen szinten.
–Ezek szerint gazdag barátod van. Apád nagyon befolyásos ember. Meglepően meggondolatlan gondolat tőled, hogy semmibe veszed a családjaink képviselte rendet. – kis szünet után elgondolkodva folytatta. – Bár egy olyan örökös, akit a világ halottnak hisz úgy igazán jó fegyver, ha ő maga sincs tisztában a saját jelentősségével.
Lucy szeme össuzeszűkült.
–Miről beszélsz? –hagja kemény volt, kissé talán fenyegető is. Hong elégedetten elmosolyodott.
–Hova viszel innen?
–Te mikor térsz vissza Kínába?
–Ameddig elkerülhető távol tartom magam a személyes találkozástól. Ennek legjobb módja, ha a világ másik végében vagyok.
–Mi olyan szörnyű otthon, kedves Hong, hogy ilyen gyökértelenül élj miatta?
–Ugyanaz, mint esetedben, Lü. Én sem akarom felvállalni a sorsom, csak ha már elkerülhetetlen. Sokan keresnek téged most Europában. Megtisztelő, hogy enyém lehet a dicsőség, azzal hogy személyesen kalauzolsz végig ezen a varázslatos városon. – mélyen meghajolt.
–Apámnak varrodái vannak. Nem olyasmi ez ami igazán nagy hatalommal járna. Miért híresztelte volna bárki is a halálomat?
–Apádnak van varrodája is, valóban. Hihetetlen számomra, hogy ne tudd ki vagy te. Ugyanakkor az apádról alkotott képbe tökéletesen illik, hogy így rendezzen. Mi a következő programpontunk?
–Egy ambient kocsma… vagy minek is hívjam. De Hong, – nevette el magát Lucy szégyenlősen. – ne csinálj már úgy mintha valami szökött hervcegnő lennék.
–Ó ez jó szó! De. Te bújkáló hercegnő vagy én meg elszökdöső herceg. Eddig úgy hívtam magunkat, hogy az örörkrösök. De így még szebb.- szélesen elmoslyodott, és finoman elkezdte kiterelni a lányt a pályaudvarról.
–Miféle hercegek? Letünt császári sarjak? Kihaltnak vélt uralkodóházak rejtőző ivadékai? Juj de romantikus.
–Á, annyira nem. Sokkal véresebb, mint romantikus. – Hong természetes laza mozdulattal fordult vele szembe. A kezeit úgy emelte fel, mintha Lucy arcát akarná megérinteni, de valójában nem ért egyetlen ponton sem a lányhoz. Az arcuk majdnem összeért kezei takarásában. Úgy néztek ki, mint csókolózás előtt pillanatban álló szerelmespár. Hong tekintete megkeményedett és nem engedte Lucy pillantását elrebbenni róla.
–Uralkodók, igen. Az Ég és Föld Társasága. A csend szétáradt Lucy fejében. Talán az idő is megállt.
–Triádok. – suttogta döbbenten.
Hong ellibbent előle, és könnyedén elindult a széles sugárutak egyikén.
–Erre jófele megyünk? – kérdezte hátra sem nézve a döbbenettől szoborrá merevedett lányra. Egy térképet lapozgatott elmélyülten, míg Lucy összeszedte magát annyira, hogy elinduljon..
Lucy szeme előtt sorra peregtek le az emlékek. Az arcok, a helyszínek, az elejtett szavak és utalások, amiket úgy mondtak ki, hogy azt hitték nem hallja, vagy alszik, vagy nincs is a közelben. Réges régi emlékek, valamiko gyerekkorából, egy másik életből. Tekintetek, kézmozdulatok. Csen bácsi és a telefonok amiket váltott az apjával. Nem tudott mit mondani. Nem tudta megcáfolni. Ezzel az egyetlen szóval értelmet nyert minden. Értéktelen, hiszen leánygyermek, így inkább elküldték. Humánus – gondolta Lucy – meg is ölhettek volna.

Az ambient kocsma úgynevezett tánctermében a vastag plédek, hatalmas párnák és sokrétegű térelválasztó batikolt kendők között, mécsesnyi ledek szentjánosbogár fényei között aztán Lucyn eluralkodott az elhagyottság érzése. Kidobták, eltávolították, ráadásul halálhírét is keltették. Oda akart bújni egy erős férfihoz, aki apja helyett apja lehet, aki nagy és erős és magabiztos és megvan a hatalma és elszántsága, hogy vigyázzon rá. Berger valahol egy vonaton ül és sebesen száguld egyre messzebb Párizstól. Hong van közel. Hong itt ül és nem füvezik és nem iszik és erős és stabil és teljesen képben van és olyan szépen néz, és dühítően nem lépi át a határt. Mindenki más látva a lány arcán végigfutó könnyeket már magához húzta volna. Hong csak ült mellette, kicsit feléfordulva, Lucy háta mögött támaszkodva. Arca a lány fejétől pár centire volt ismét. A jointfüst sűrű takaróként borult rájuk. Lucy feladta az erős nő képét és kétségbeesetten kapaszkodva bújt a fiú ölelésébe. Ahogy mások is konvenciókból és ígéretekből, józan észből kivetkőzve hámozták le egymás ruháit, úgy csupaszodtak le ők is a homályos batikolt hangzavarban. Berger szemérmes óvatossága után Hong céltudatos körbeölelő, bekebelező közelsége megrázóan férfias volt. Úgy váltak eggyé, hogy Lucynek moccanni sem volt esélye. Kiszolgáltatott volt ugyan, de maga választotta módon. Lucy fel sem fogta igazán mi történik. Elmerült ebben a megzabolázott ellenállhatatlan nyers erőben, majd ahogy engedett a szorítás úgy merült el az álomban.
A lelkiismeretfurdalás csak otthon tört rá, a Bergerrel közös ágyban. Amiben aznap éjjel egyedül aludt. Bekucorodott a sarokba Berger párnáját ölelve és teljesen elvesztve a talajt a lába alól.
–Mit csinálok? Uram Isten, mit csinálok? Nem vagyok normális. Megőrültem? Mit csinálok?
Így talált rá Bluemo’ másnap reggel. Karikás szétbőgött szemekkel, reszketeg zihlált testtel és űzöttvad tekintettel.
–Mit csináltál, Lucy? – Bluemo’ ismerte annyira, hogy ha valaki bántotta volna a lányt az már réges rég telefonált volna neki vagy Jeromenak.
–Egy utolsó szajha vagyok. –motyogta elfúló hangon.
–Hát persze… – Bluemo’ odatértdelt az ágy mellé. Fejük így egymagasságba került. Annyira figyelt a lányra, hogy a szemöldökét is összevonta az orra felett. – Mondd el kérlek mi történt.
–Megcsaltam.
–Az igen! – Bluemo’ lehajtotta a fejét és elmosolyodott. – Nagyobb bajunk sose legyen.
–Hogy mondhatsz ilyet? – Lucy szemei szikrákat szórtak dühében.
–És ki volt a szerencsés?
–Csen bácsi unokatestvére, Hong Sien. És még hat napig kísérgetnem kell… És olyanokat mond, és elhiszem neki, Bluemo’ az a baj, hogy elhiszem neki.
–Örülök, hogy rosszul érzed magad miatta, de azért az ereidet ne vágd fel, kérlek. Menj és tedd meg amire ígéretet tettél, kalauzold végig Párizson, de ha lehet, tartózkodj a meztelenkedő jelenetektől. Oké? Berger meg fogja érteni, és egy bakit mindenkinek automatikusan illik jóváírni. Rendben?
–Ő nem lesz ilyen laza. Nem is értem, te hogy lehetsz az. A legjobb barátod, és szemed sem rebben.
–Az lenne csak igazán gond, ha mindent értenél, amit csinálok. A legjobb barátom, és ezek szerint jobban is ismerem, mint te. – homlokon csókolta a viharvert lányt majd feltápászkodott és összeszedte magát aznapra.
–Ma sem aludtál, igaz?
–Te talán igen? Versenyezzünk? Edzésben vagyok. Jól gondold meg, mielőtt igent mondasz.– Az óriás csipkelődése volt az első valóban megnyugtató dolog ami Hong felbukkanása óta történt. De még így sem merte elmondani neki, hogy Hong triád-gyerek, pláne azt nem, hogy őt magát is annak tartja. Hihetetlennek, blőd mesének tünt, így, másnap reggel.
Végül összeszedte magát ő is. Megállapította, hogy vizsgaidőszakot eddig ugyan remekül vette, de nyugodtan beiktathat egy figyelemelvonó tanulónapot, csak hogy távol tartsa magát Hongtól. Lezuhanyozott, evett pár falatot, majd elindult találkozni Honggal, hogy ezt tudassa vele, és ellássa néhány egyedül is bátran bevehető célprogrammal. Azzal nem számolt csak, hogy a hormonjai szinte visongva ugráltak amint a srác közelébe ért. Képtelen volt ellenállni. Kezében a másodéves zeneelméletkönyvvel állt csak ott. Sarkén billegve idétlen kislányos mosollyal nézett fel a fiúra.
–Tanulnom kell. De ha akarsz velem tarthatsz. Itt leszek a parkban.
–Veled tartok. Oroszul fogok tanulni addig.

Több órával később, a megtanult adattengertől kissé kótyagosan ültek be egy étterembe. Hong továbbra is úgy viselkedett, mint egy jóllakott ragadozó. Finoman, apró lépésekben vette át az irányítást a lánytól. Végül Lucy ott találta magát a saját gyerekkori szobájában Csen bácsi házában, könnyed csicsergésbe merülve, miközben Honggal hasalnak az ágyon és különböző népek nagyvárosivá átalakult tradicióiról beszélgetnek. Lucy sokat mesélt Hongnak Bergerről és az ő kötött zsidó hagyományairól.
–Továbbra sem értem mit keresel egy ilyen srác mellett. Mi lehet így belőled legjobb esetben is? Feleség egy olyan társadalomban, ahol te a vacsoraasztal mellől irányíthatsz, hosszú szoknyát kell hordanod, és a saját férjed is csak kivételes alkalmakkor láthatja kibontva a hajad. Miért vagy mellette?
–Mert évek óta álmodozom róla. Nem olyan ortodox ő, Hong. De tény, hogy az életének egy hatalmas szeletéről nem tudok. Az apjának még mindig nem mondta meg, hogy együtt vagyunk. És sosem meséli el hogy mennek a tárgyalások, vagy egyáltalán miről tárgyal. Nem tudok az üzleti dolgairól semmit. Az egyetemen jók az eredményei, pedig egy csomó előadásra nem megy be. Jó feje van. Mindent megjegyez. Bluemo'’val szoktak is versenyezni. A két agyas... Olyan ufónak érzem magam néha velük.
–Bölcs egy Rittenbergertől, hogy ilyen jóféle testőrséggel veszi körül magát. Azt hiszem, Lü, hogy sokkal többet nem tudsz erről a te fiúdról, mint amit tudsz. Gyere velem inkább New Yorkba. Ahogy múlnak a hetek, egyre jobban kilógsz majd közülük.
–Nem, Hong, nem vagyok hajlandó a családommal közelebbi viszonyba keveredni.
–Életben vagy. És így a véred az övék. ha te nem is vagy hajlandó tudomást venni róluk, az ő ellenségeik ettől még számolni fognak veled.
–Baromság. Nem tudok apám dolgairól semmit.
–Veszélyes vagy. Nem vagy egy üresfejű cicababa. Szerintem egyenesen veszélyes vagy. – szélesen elvigyorodott – Tegyük fel, hogy én nem egy kedves unokatestvér vagyok, hanem egy bérgyilkos. Közel óvakodok és beférkőzöm a legbelső életedbe. Az ágyadban hálok a kádadban fürdök. és csak a jelre várok. A hívás befut és én egyszerűen megöllek. Még csak nem is fog kiderülni, hogy gyilkosság.
Lucy lemerevedett a döbbenettől. Megrázta a fejét tiltakozásul.
–Csak tegyük fel. Te semmit nem sejtesz, mert nem vagy képben. Úgy halsz meg szerelmes karjaim között, mint valami felesleges háziállat. Míg ha képben vagy apád dolgaival tudod, hogy mikor vagy veszélyben és mikor nem. Fel tudsz készülni harcművészetekkel vagy testőrséggel, hogy soha ne legyen teljesen szabad a hátad.
Hong telefonja megcsörrent. Az első hang felcsendülésekor a fiú felegyenesedett és egyetlen gyors mozdulattal ráült Lucy hátára. A telefont a vállával szorítva a füléhez, mindkát kezável Lucy csuklóit szorította. Lábaival száles terpeszbe kényszerítve Lucyt.
–Engedj el te állat! – üvöltött a lány. Volt fizikai és volt mágikus ereje is, de a pánik nagy úr. Ráadásul Lucy sosem használta a képességeit tudatosan, és cseppet sem tudott verekedni.
Hong egy nem-et és egy számot vakkantott a telefonba. Majd letette azt, és elengedte a lányt. Melléfeküdt, olyan laza természetességgel, hogy Lucy kiabálása egy szó közepén akadt el.
–Látod milyen sebezhető vagy? Én nem vigyáznék rád így, mint ez a Rittenberger gyerek. Én nem testőröket adnék melléd Lü Szien, hanem megtanítalálak arra amit tudok. Harcmodorokról, Triádokról, politikáról, hatalomról. Hercegnőt faragnék belőled, aztán trónra segítenélek és közben megkérném a kezed, és együtt, családjainkat egyé vonva uralkodnánk a kínai alvilág felett. – a szöveg komoly volt, a végén elejtett rajzfilmekből ismert hosszú sátáni kacaj nem.
–Ez lennék én?
–Mennyire vagy hétköznapi lány?
Lucy lehanyatlott Hong mellé és elgondolkozott magán. A képességein, az erején. A tüzeken amiket játékból gyújtott, a folyosó világítása ami rég nem működött már, csak ha ő kapcsolta fel. A melegen tálalt péksütemények, amik hidegen feküdtek a papírzacskóban, mielőtt ő a tányérre helyezte volna. és a dob. Az amit a dobokkal művelt minden volt, csak hétköznapi nem. A családján, a vér szerintin, a kapotton és a fogadotton. A testrészeiként természetes három fiún, Bergeren, Bluemo’-n és Jeromeon. Azon a nagyon is titkos tudáson, amit róluk és az ő szintén nem hétköznapi képességeikről tudott. Az életmódjukon és a lehetőségeiken is.
–Cseppet sem vagyok hétköznapi.
–A megfelelő helyen vagy a megfelelő közegben?
–Hasonlókkal vagyok. A közeg kényelmes. De nem látom a célokat és kiskirálylánynak kezelnek. valóban.
–Nem akarlak ijesztgetni, de ez nem lesz jobb később sem. Hercegnő.. – Hong Lucy fölé magasodott. Lassan leereszkedett és szájon csókolta a merengő lányt.
–Ennyire egyszerű, szerinted? Idejössz és elhívsz a világ másik végére, a vérvonalunkra hivatkozva, én meg itt hagyok gyerekkori szerelmet, hű barátot és biztonságos közeget érted?
–Nem lesz jobb. Emlékezz a szavamra Lü Szien Sin, ha nem vállal fel téged, eljön az idő, hogy választani kényszerül. Mint egy szerető és egy házastárs között. Te nem feleségnek születtél, hanem uralkodónak. Még ha manapság más neveken is nevezzük ezt a társadalmi osztályt. Ne vesztegesd a tehetségedet és az erődet, az idődet meg még kevésbé. Tanulj. Mindent tanulj meg ami adódik, iskolában vagy az életben.
Lassan nehezedett rá a lányra ismét. Lucy agyát elborították a hormonk. Hong volt a tiltott gyümölcs, a roantikus királyfi, az annyit hiányolt majd megtagadott családi gyökerek és tradiciók. Hong számára ő becses érték volt, míg Bergernek természetes volt, hogy ő ott van és imádja. hagyta magát csókolni, és vetkőztetni. Hagyta, hogy újra megtörténjen, amiért előző éjjel végig sírt és nyöszörgött.
–Ha tagadom, ha nem, az vagyok, akinek születtem.

A harmadik napon haza sem ment. Honggal ültek a parkban és Lucy szívta magába a tudást. Harcművészetek alapjait, triádok történetét, kínai történelmet, kínai alvilági szlenget. Családfákat és jelenkori politikát. Hong gondosan megválogatta mit mond el. nem akarta felesleges vagy elavult információkkal terhelni. Lucy pedig úgy érezte magát, mint egy James Bond filmben. Éppen alattomosan begyűjt minden információt az ellenségtől. Ha alvilág, és ha Hong valóban az akinek mondja magát, egyenlőre egyetemi szabadságon éldegélő triádörökös, akkor Lucy valóban sokkal fontosabb mint valaha gondolni merészelte volna. Akkor valóban biztonságba mentették ide, nem pedig eltávolították. Az is lehet, hogy tudnak a képességeiről is. Hong nagyon vonzó férfi volt. Szálkás, gyors izomzatú, folyton ugrásra kész nagymacska. Érződött valami halálos benne. nem a kontroll adta nyugalom volt ez, mint Bergeren és Bluemo’n hanem a magabiztosságból, és tapasztalatból adódó biztonság. Lucynek komolyan össze kellett szednie magában minden morzsa szeretetet, hogy ne csábuljon el. Délután, mikor úgy érezte Hong nem mond többet, még egyszer ráfeküdt. Utoljára, mint egy kéjenc végignyúlt a fiún.
–Szerintem mindent megbeszéltünk, Herceg. – dorombolt a fiún fekve. Lassan lemászott róla és felvette a ruháit. Gondosan kiszámított mozdulatsor volt ez. Véül megállt az ajtóban.
–Viszlát keleti vérvonalam. Inkább leszek elnyomott feleség, mint véreskezű alvilági hercegnő.
Hong feltámaszkodott. A takaró nem sokat takart belőle.
–Bármikor meggondolhatod magad… amíg életben vagy.
–Most kezdesz el fenyegetni, édes?
Hong mosolygott és nem moccant.
–A kamaszkori szerelmeket jótékony ködbe vonják a tomboló hormonok. Ha meguntad a lagymatag Rittenbergert fiút, tudod hol találsz. 584625791@gmail.com.
Lucy pukkedlizett majd távozott.

A szobába lépve, a nyugodt szuszogás ellenére összeszorult a gyomra. Valami nincs jól. Apja egyik legfontosabb szabálya... mit szabálya? Törvénye volt, hogy halgasson a megérzéseire. Olyan szintre emlte ezt nála, azzal hogy évekig nem is ért hozzá, hogy végül Berger számára nem sok titka maradt a hétköznapi életnek. Sokat beszélgettek ugyan az apjával, és néha, apja sajátos stílusában viccelődtek is, de az űr amit a közvetlenség és az érintés hiánya okozott kiélesítette Berger érzékeit. Nem kellett hosszú és fájdalmas tapasztalások sora, hogy rájöjjön, hogy figyelme mindenre kiterjed, mint valami modern Sherlock Holmesnak. A szagok, a többi ember gesztusai, hanglejtése, ruházata, a forgalom ritmusa, a madarak röpte vagy a felhők formája mind árulkodott. Tárgyalási helyzetben, vagy fellépéskor, egy egyszerű éttermi rendelésnél vagy taxiba szálláskor is beborították az információk. Így mindig nyugodt tudodtt maradni, és ezzel olyan magabiztosnak tűnt mint talán csak Bluemo'
A kollégiumi szobába lépve, a nyugodt szuszogás ellenére érezte, tudta, hogy baj van.
Lucy a sarokba szorulva aludt. Az ágynemű érintésre csupa nedvesség. Harmat. Könny. Berger nagypárnája Lucy alatt. Úgy kuporgott rajta, úgy ölelte mint valami utolsó megvédendő sárkánytojást.
Berger ledobálta a ruháit és körülölelve bújt a sarokban szuszogó lány köré. Jerome szuszogása, Bluemo' lassú horkolása otthont, békét és biztonságot jelentett. Ha valóban baj van, nem aludnának így, ilyen nyugodtan. Lehet, hogy nem keltette fel őket Lucy, mikor hazaért? hajnal van. Lassan pirkad is. Már látni a fák körvonalát az ablak előtt.
Lucy keze végigsiklott Berger hajában.
–Soha többet.
–Soha. - Berger nem látta a lány szemeit a sötétben. Csak a két apró csillanás adott jelzőfényt arról, hogy ébren van.
–Soha többé. suttogta Lucy kicsit hangosabban.
–Értem. Soha többé... Rosszabb thrillerek kezdődnek ilyesmi jelenettel. Aztán a lány hosszan visszajár kísérteni. Mire készülsz? - Berger képtelen volt pánikba esni. Egyszerűen nem tudta hogy kell. A kontroll és az ész hatalmában élt. Szerette a melodrámát, de csak ha jólirányzott poénokkal apró szilánkokra lehetett robbantani.
–Megértem, ha elhagysz emiatt. Nincs elfogadható mentségem. gyenge voltam, gyáva és türelmetlen. Összezavarodott és messze voltál. De ezek egyike sem mentség erre. - miközben beszélt mutatóujja határozottan fogta le Berger ajkait. majd mondandója végén a saját ajkára tette.
–Megcsaltál. - szakadt ki bergerből a felismerés.
–Soha többé.
Berger felkelt az ágyból. Odabotorkált Jerome ágyához és a ruhakupacból olyan biztonsággal húzott elő egy csomag cigit, mintha a saját nadrágja lenne. Leült az ágyuk elé a földre, hátát az ágynak vetve és rágyújtott. Csak nagyon durván stresszes helyzetekben engedett meg magának ilyen gyengeséget. A koliszobában pedig még senki nem gyújthatott rá. Lucy mögé hasalt az ágyon, az orra Berger tarkójához ért. Lehelete bekúszott a fiú hajszálai közé. Lassan, halkan vallotta be az első három napot Honggal. Nem tért ki az intim részletekre. Tényekre hagyatkozott és érzéseiről adott számot. A hangja még így suttogva is reszketett.
–Nincs vége a történetednek, Seherezádé. Mi lett aztán, hogy a pasid hazatért és éjjel, reszketve színt vallottál neki? - Berger el sem tudta képzelni mit lehetne erre poénkodásba csomagolt szándékpuhatoláson kívül bármi mást lépni. Hogy létezhet olyan, hogy Lucy nem vele van, nem őt szereti, nem őt akarja. Közben minden sejtjével tudta, az első pillanattól fogva, hogy ez be fog következni. Mert Lucy az aki. Bezárhatatlan, megfoghatatlan. A tűz, az entrópia maga.
–Nem tudom. - hosszú szünet után immár homlokával Berger vállán suttogta - Fejezd te be. Mi lett aztán?
–Miért nem mentél vele, a sármos, izgalmas, titokzatos triádherceggel? Ha igaz amit mond kellemes szabad életed lehetne vele New Yorkban. Lassan módszeresen visszavezetgetne a véred diktálta családi tradiciókba. Gazdag, befolyásos és kellően véreskezű felesége lehetnél ennek a Hongnak, miközben apád ki tudja milyen bizniszeit is átveheted. Mi tart mellettem egy szaros párizsi kollégiumban? Tudom, hogy nem vagyok egy lepedőakrobata, és messze nem biztosítok neked olyan fényűzést amilyenről álmodsz és amire jogosan vágysz. Nincs hatalmad és nincs a vizsgaidőszakon kívül semmi izgalom az életedben. Megérteném, ha lelépnél vele.
–Honnan tudhatjuk, hogy nem hazudik?
–Gondolom jóféle bizonyítékokat terített apró lábaid elé, ha ennyire kiborultál tőle.
–Magamtól borultam ki, nem tőle. Azon, hogy ennyire gyorsan elvesztem az eszem. Azon, hogy ha nem vagytok mellettem mennyire sérülékeny és kiszolgáltatott vagyok. Hogy valóban fogalmam sincs ki is vagyok én. És annyira szeretnék valaki lenni, hogy akár meg is csallak érte, ha kellően elborul az agyam.
–Mit tehetek én?
–Itt vagyok. Már nem kell tenned semmit.

Berger nem nyúlt hozzá. Rá sem nézett azon. Elszívta az összes cigit és reggel ugyanabban a ruhában távozott, amiben előző éjjel megérkezett. Bérelt egy pici irodát. nem volt benne semmi, csak egy asztal, egy szék és egy kávéfőzőgép. Internet, fax és egy nyomtató. A falon egy családi fotó egy unokatestvére esküvőjéről, egy hajnali kép az Andrássy útról és egy koncertplakát első közös fellépésükről.
Rávetette magát a netre. Szivességeket kért és üzleti zsarolásokat tett, lassan és biztosan elindult a triádok felé. Tapogatózott és kutakodott. Délutánra meg is lett, amit kért. Az apja egyik nagy távolkeleti ellenfele egy bizonyos Nan Weng Xien, illetve annak pár hónapja bekövetkezett halála óta, fia, Lee Weng Xien.
–A részeg kínai a megnyitóról.
Berger arcán összesűrűsödtek a ráncok. Lucyért is harcolt volna egy másik férfivel szemben, de ha még üzleti érdekek is feszülnek mögötte, kész letenni az érzelmeit és szinte robotként harcba szállni. Nyomozott és nyomoztatott tovább. Majd estefele halálosan lestrapálva és végletekig elszántan visszament a kollégiumba.
Nem volt otthon más, csak Bluemo’. A két barát félszavakból is értette egymást. Együtt nőttek fel. Egymást támogatták. Bár Bluemo’-t mindenki sokkal dörzsöltebbnek és keményebbnek gondolta, ők ketten tudták, hogy valójában Berger a stabilabb ketejük között.
Most ez a stabil nyugodt derűs erő remegő kézzel ült le az asztalhoz.
–Rá sem bírok nézni… Közben meg annyira szeretnék vele úgy lenni mint eddig.
–Nincs világvége. A kapcsolatok átrendeződnek. Mondjak még ilyen kliséket? Tudok egy csomót… - Bluemo’ pálinkát vett elő. Magyar házi szilvapálinkát.
–Honnan vannak neked ilyen cuccaid?
–Neked vannak ilyen cuccaid.- intett az üveggel a konyhaszekrény felé.
–Mim van még?
–Józan eszed. Emberismereted. kapcsolatrendszered és pénzed. Hm?
–Csokim nincs?
–Úszógumid van. Meg valahol van egy nagy adag legendás minőségű hidegvéred és józan paraszti eszed. Csak valamit rápakoltunk, aszem. – Bluemo’ arca végig komoly maradt, ahogy Bergeré is.
–Ez az?
–Aha. Na mire jutottál a csajjal?
–Utána kerestettem ennek a Hongnak. Apám üzleti riválisai között vannak ilyen kínai alvilági figurák, de egyik sem ő. Viszont az egyik pont az a fickó, akivel találkoztunk is, és aki kellően megijesztette Lucyt a japán étteremmegnyitón.
–Lehet, hogy ez a Hong valóban fejvadász?
–Valóban testőr vagy?
–Én is megmozgatok néhány szálat, hátha más is kiderül.
–Ühüm. De Lucy döntése is emaitt volt. Miért hatott rá így?
–Lucy melletted döntött és kiszívott a pasiból minden infót, amit csak lehetett. Nézd így, kérlek. Sehogy máshogy nincs értelme.
–De ha megtörtént most, meg fog később is.
–Nem hiszem, hogy ez ennyire egyszerű lenne. Beszéljetek egymás igényeiről többet. Lucy nem egy hétköznapi nő. Másra és máshogy van igénye, mint egy korabeli lánynak.
Berger fujt egy szemrehányót.
–Aludj egyet. Jerome hajnalfele hazahozza. Részeg lesz és hisztis. Jobb ha addigra aludtál már.

Négy nap múlva megérkezett az információs csomag. Hét sor és két fotó volt csupán.
Hong Weng Sien
Eredetileg Hoka Sien klánfőnök elsőszámú testőre.
A klánvezér halála után zsoldos, majd a legmegbízhatóbb orgyilkosa a triádoknak.
Kora megközelítőleg 40-42 év.
Apja jogán klánfőnök lehetne, egyenlőre nem él ezzel a jogával. Hatalmat féltestvére Lee Weng Xien gyakorolja, aki két ház közös utódja.
Az egyik fotón egy idősödő kínai úr látható, mellette, a kamerának fordulva egy elszánt tekintetű fiú áll. Kamaszkorú. A másik fotón egy pisztollyal a kezében egy lámpa fénykörében áll. Itt is belenéz a kamerába. Itt sem látszik többnek huszonötnél. A tekintete hideg és halálos. Bergernek a fotók láttán feláll a szőr a hátán. Biztos benne, hogy a fotók készítői már nem élnek.
–Teremtőm. Ez egy igazi rosszfiú.- Berger egyre sötétebbnek látta a jövőt.
–Méltó ellenfél. - bólogatott Bluemo'

Felháborította az előadás igénytelensége, a színésznek kikiálltot ripacs bénázása, a rendezés ötlettelensége és sablonossága, a díszletek öncélú tobzódása. Annyira felháborodott, hogy feldobott a blogra egy hirtelen posztot erről. Többnyire hideg fejjel írt, aprólékosan megszerkesztett posztokat. Gondosan utánna nézve a háttérnek, és mindig aktuális témákat halálos precizitással körüljárva. Néha néha azomban megengedett magának egy "bombát" amiben szabad folyást enged az érzelmeinak. Túláradóan rajong vagy sűrűn káromkodva kiakad valamin. A Mályvagróf című szörnyedvény kritikája a kettő közé esett, egyedüliként a többszáz poszt között.
Nézettsége olyan magas volt, hogy egész jó áron tudta eladni a blog hirdetési felületeit. Celebnek számított. Így a Mályvagrófot fikázó bejegyzésére egy óra elteltével már vagy 50 kommentár érkezett. Ő maga sosem folyt bele a kommentekbe. nem válaszolt, nem védekezett. Csak írta a posztokat. Napi egyet, legtöbbször. Captain Kirk néven.
Pár nap múlva egy rövid e-mailt kapott a ripacstól. Amiben az, Captain Kirk, arca és a farka közötti arányosságokat boncolgatja röviden, és egyúttal személyes találkozóra invitálja.
Léna a hülye pöcs cimkével illetett csomagba irányítja a levelet a postafiókjában, és napokra el is felejtette. Akkor azomban ismét a szeme elé került és úgy döntött utánna megy. Megkereste a Nagy Videómegosztón az előadás anyagát és percről percre, mondatról mondatra kielemezte. Végigment rajta az elejétől a végéig, nem hallgatva el azt a pár jó mozzanatot ami miatt nem jött ki az előadásról, és zárójelben jelezve, ha az adott borzalom egyértelműen rendezői utasítás, nem pedig a színész bénasága. A kész elemzést pedig elküldte a színésznek. A ripacs, Jerome Bleumont, napokig váratta a válasszal, majd egy rövid velős levélkében tudatta vele, hogy kritikája jogos, és továbbra is személyesen beszélné meg vele a részleteket.

Léna nem találkozott olyanokkal akik a netről ismerték meg. Gondosan és aprólékosan különválasztott a netes aliaszait és valós személyiségét. Jólmenő celebblogján amerikei férfinak adta ki magát, Captain Kirk néven, miközben hivatalból az ABC tévétársaság vírusmarketingjeit terjesztette a neten, Linda Zeene néven. Néha adatlopott megbízásból, máskor tűzfalakat tesztelt többnyire Tom Leech, vagy Malkolm Hodger néven. Minden esetben, csak az adott megbízás erejéig élő bankszámlákra utalva a pénzt, arc nélkül, halálosan pontosan és gyorsan dolgozva.
Természetes volt számára a rejtőzés. Annyira a vérévé vált, hogy barvúros módokon volt képes bújkálni. Hivalkodó ruhákban, feltűnő kiegészítőkkel jött-ment a világba, anélkül, hogy bárki megfoghatta volna.
Ritka fájdalmas napokon a hálózatokon keresgélve a megbízóknak fontos adatokat túrva szembetalálkozott a saját kézjegyével. Még fájdalmasabb napokon a társai munkájával. Annyi év elteltével is ott voltak szépséges, összekeverhetetlen egyediségű kódjaik a rendszerekben. Még mindig működtek, még mindig hatékonyak voltak, és még mindig arra késztették Lénat, hogy esernyőt nyisson, és úgy kuporogjon óvon fölé boruló kupolája alatt mint egy megszeppent ötéves.

Pár hétnél tovább sosem időzött egy városban. Neonomad volt, egyetlen hátizsákkal. Notebook, mp3 lejátszó, pipereholmi, okostelefon és bankkártya. Ruháit a városból kifele mindig egy útjába kerülő hajléktalan nőnek adta. És a következő városban új darabokat vett. Olcsó színes és jellegzetes ruhák voltak ezek. Beszélte a nagyobb európai nyelveket, szeretett elbújni a tömeg közepén.

5 évesen került iskolába. A moszvai Arjusa Kolocsics általános iskolába járt. Nem szerette a természettudományokat, és imádta a matekot. Apja Atariján kezdett programozni autodidakta módon. 7 éves volt, mikor édesapja megmutatta a főnökének, miket programozik a kislánya. Pár nap múlva Léna már egy Zrahov nevü szibériai bunkervárosban találta megát, egy különleges elit iskola diákjaként. Nem voltak sokan diákok, mindössze heten. Annyira egy nyelven beszéltek és azonos volt az érdeklődési körük, hogy hónapokig nem is zavarta őket a teljes elszigeteltségük. Később a feladatok nehézsége és a teljesen betáblázott napirendjük nem engedte, hogy komolyabban elszontyolodjanak. Összebarátkoztak. Kemény, összetartó és nagyon ambiciózus csoporttá váltak alig egy év alatt. A feladataik számítástechnikai problémák körül adódtak. Védelmi programokat írtak, és összetett űrkutatási rendszereket programoztak. állambiztonsági és kémprogramokat is, de saját iskolájuk rendszereit is sok kis darabban ők maguk építették fel. Mindezt úgy, hogy igazán bele sem gondoltak. gyerekek, később kamaszok voltak, akik csak az újabb izgalmas vagy nagy kihívásnak tűnő feladatot láttálk.

Szerjózsa volt a legidősebb. Léna sokáig versengett vele a szellemi elsőségért. Aztán ahogy a feladatok nehezedtek úgy lettek inkább szövetségesek, majd szinte testvérek. Végül, kamaszkorukra titkos szerelmesek. Szerjózsa egy napon rosszul lett. Halucinációk gyötörték, szorongott. Az orvosok, akik rendszeresen megvizsgálták őket mind fizikailag mind szellemi állapotukra nézve, csak ráncolták a homlokukat. Szerjózsa még egy hetet élt, aztán mintha ő maga állította volna le a szívét, meghalt. Léna Zrahovból kivezető útján Szerjózsa halála volt az első lépés.
Nem telt el talán két hónap se, és Léna maga is pszichotikus tüneteket kezdett produkálni. Rosszullétei szerencsés módon arra az időre estek, amikor a rendszerváltás miatt, és egy lelkes francia oknyomozó riporter elképesztő munkája miatt reflektorfénybe került a zrahovi titkos tutatóközpont. Emberijogi aktivisták érkeztek, és meglátva a karikás szemmel, üveges tekintettel bolyongó Lénát, azonnal kivitték onnan.
Az az egy év a fiatalkorúak elemgyógyintézetében, minden brutálissága mellet is szenetórium volt Lénának. A bunkerváros műfényei után a szabad ég alatt olyan agorafóbia gyötörte, hogy hetekig nem volt képes még a függönyt sem elhúzni az ablaka előtt. Sok apró lépésben szoktatta magát, akaratát megfeszítve, a szabad ég alá. Átmenetinek szánt megoldása egész életében elkísérte rosszkedvű napjain. olyankor esernyő alatt jár kel, az időjárási viszonyoktól függetlenül. Másik állandó kelléke az életének a napszemüveg. Az ég tágassága és a Napsütés vakító ereje örökre kihívás maradt.
11 év a bunkervárosban nem marad nyom nélkül.
Az elemgyógyintézetből egy új személyivel és egy egyhavi albérletre elegendő egyösszegbeni segéllyel került ki. A személyit egy kórházi pártfogója állította ki, gondosan nem arra a névre, amire ki kellett volna. Ez az apró mozzanat jelentette magát az életet. Emiatt nem találták meg amíg még meglelhették volna. Léna biztos volt benne, hogy ha nem így történt volna, a tudása és az addig megírt programjai miatt nem hagyták volna életben. Így viszont eltűnt a nagy orosz télben, minden nyom nélkül.
Léna Zrahov állt a személyiben. Eredeti nevétől és minden kapcsolatától megfosztve állt be egy moszkvai menhely ruharaktárába és elosztójába dolgozni, szállásért és valami szimbólikus fizetésért. Pár hónap alatt feltérképezte a várost és összebarátkozott matematika szakos egyetemistákkal. Kicsit több mint egy év múlva már Périszban bújja a netet, és tűzfalprogramozási kiemelt kurzusokat ad az egyetemen az igéretesebb hallgatók válogatott csoportjának. Netes jelenléte egyre nagyobb, bár az aliasok és ip címek kusza hálójában nincs senki aki össze tudná rakni, hogy ez a szövevényes rendszer egyetlen személyt takar. A munkák folyamatosan érkeznek, bankszámlája valahol egy ofshore számlán egyre gyűlik. Gyökértelen és szétszabdalt életében az az egy-egy barát jelent kapaszkodót, akik Europa nagyvárosaiban rendszeres felbukkanásai alkalmával találtak rá. Ők egymásról nem tudva jelentették Lénánek a családot.

Utánna keresett jerome Bleumontnak. A ripacs ficsúr bár gyönyörű teste volt és igen értelmes kifejező szeme, egy olyan agyatlan patianimal életét élte a netes adatok szerint, amire Léna nem hogy nem volt kiváncsi, de mélyen meg is vetette. Jerome Facebook lapján viszont egy nagy felhívást talált, amiben a fickó a közelgő Hirosimai bombatámadás évfordulójára emlékező ünnepségen fog szavalni, és buzdítja barátait hogy nézzék meg őt abban. Léna döbbenten olvasta el még vagy négszer. Ilyen komolyságú estre hogy hívhatnak el egy ilyen feszines tahót? Úgy döntött, hogy elmegy, és megnézi.
a helyszín egy egyetemi tömb alagsorának hosszú háromrétegű betonból öntött szűk, ablaktalan pincéjében volt. Léna gyomra összeszorult és meg kellett eröltesse magát, hogy a Bunervárost idéző hangulat ellenére bemenjen a terembe. Mécsesek és darvak szegélyezték a falakat, százával. Léna speciális kondicionálásához hozzátartozott, hogy helyszíneket és objektumokat nagyon könnyen mért fel. Itt is rögtön látta, hogy 37 néző van ezen a 110nm-es teremben. 50 mécses és 3000 daru és egy papírparaván volt minden díszlet. Egy triangulum adta az ütemét az estnek. A rizspapír paraván elé lépő színészek pedig levélrészleteket és verseket mondtak a tragikus napokról. Jerome az egyik utolsó volt a fellépők között. Kiállt a maga jótestű macho hím kiállásával, zsebéből előhúzott egy sokrét hajtogatott papírt, és várt. a csend olyan mélységűvé vált, hogy már hasogatta a belsőjüket, a triangulumos lány elfelejtett zendíteni, és a feszültség fájdalmas volt. Akkor, az utolsó pillanatban elkezdte olvasni a lapon lévő szöveget. Halk reszelősre száradt hangon, el-el fulladva, egyes szám első személyben. Egy napló utolsó lapja lehetett a szöveg. Egy fiatalemberé, aki a bombázás után megy be a területre a családját megkeresni, és akkor veti papírra e sorokat, mikor már nem tud lábraállni. Egyetlen oldal. Két tucat őszinte, keresetlen mondat a halálról és a reménytelenségről és a kudarcról. testnedvekről és démonokról. jerome hangja a végére rekedségbe fúl. Sötét alakja a mécsesek fényében kísérteties. A csend még hosszabb, és csak az észbekapó triangulumos lányon múlit, hogy nem maradtak így, gondolataikba és fájdalmukba feletkezve ott, hosszan.
Léna úgy botorkált ki a pincéből, mint akit megvertek. Jerome hangja beégett a fülébe. A szöveg mondatai az elméjébe. Visszaérve a motelba azonnal begépeli, és Hálásan köszönöm címmel elküldi Jeromenak.
Jerome válasza közel egy hét múlva érkezik:
Unom a levelezést. Supoliento Garden, ma 21 órakor?

Jerome távozása után szabbad utat engedett a dühnek ismét. Kezdetben igéretesnek tünt, viccesnek is akár, ahogy odaült Jerome mellé a pulthoz, a vöröscsillagos pólójában, hátán a kalasnyikovot imitáló hátizsákkal. Jerome persze azonnal kikezdett vele, és még csak azt a fáradtságot sem vette, hogy a szemébe nézve tegye ezt. Majd mikor Léna elunva ezt bemutatkozott, felfedve ezzel, hogy, hogy ő az a "férfi" akire Jerome vár a helyzet Léna legnagyobb döbbenetére mit sem változott. Egy órával később is üres sablonbókokat és unalmas hím hencegést kellet hallgasson tőle. Elege lett. Jerome úgy hallgatott el, mintha elvágták volna. 
–Mi tetszett a Hirosíma estben?
–Elegen nyalnak téged körbe, hogy ne szorulj a dícséretemre. 
–De mégis.
Léna nem válaszolt. Hosszan nézte a fickót, az este folyamán először szemtől szemben állva vele.
–Én nem értek a színházhoz.
jerome bólintott és a megelőző komolytalanságban tocsogó felszínes csacsogását meghazuttoló komolysággal nézett végig Lénáán. Fizette és egy hellot odadobva neki távozott.

Léna szabad utat engedett a dühének. Micsoda képtelen skizoid állapot ez. Egyik percben borzalmas, tinilányoktól körbelihegett ripacs, a másik percben karizmatikus színészóriás. Nem tudott napirendre térni felette. A Találkozásom Jerome Bleumonttalcímű poszt nézettségi rekordot döntött másnap reggelre.

A cikk kommentjei szétburjánzottak más blogokba is, átemelték az epésebb megjegyzéseit és hosszas védőbeszédekben reagáltak rájuk. Léna követte a szálakat és könnyedén összekapcsolta a Facebookos millió kapcsolatot és a kommentek és blogok gazdáit. Jerome rajongói klubjától nem is volt meglepő ez a heves és harcos reakció. Léna mosolygott, miközben a szívószállal lassan forgatta a limonádéban a mentaleveleket. Naponta egyszer megnézte a komment és blogtermést.
Új üzenet érkezett.
/Jerome to Captain Kirk/ Kösz a reklámot. Nagyon bejön. J
/Captain Kirk to Jerome/Köszi a nézettséget. Drágulnak a hirdetési felületeim a lelkes rajongóidtól. C.K.
/Jerome to Captain Kirk/ Mikor látlak újra? J.
/Captain Kirk to Jerome/Miért találkoznék veled újra? Találkozásunk kiábrándító volt. C.K.
Két napig nem jött válasz. Léna úgy gondolta kellően egyértelmű volt. Kicsit még hízelgett is neki a dolog. Bizonyára nem sokan utasítják vissza a valóban tökéletes testü karizmatikus fiút. Két nap nem nagy idő. De pont elég arra, hogy elhiggye, a Jerome ügy a múlté. Két napot tervezett még Párizsban maradni. Kellemes borongós de meleg koranyári délután volt. Mentás limonádé, kerthelység, wi-fi.
/Jerome to Captain Kirk/ Haricot Garden, 21 óra, ma. Ne tiltakozz, csak gyere el. J. 

A nyugalom alapvető, ha az ember folyamatosan háborúra készül. Léna pedig egyenesen a háborúban magában élt. Hiába telt el 7 év a moszkvai elmegyógyintézetből távozása óta, benne ez az időszak csak a tűzszünet volt. Tudta, érezte a kereső tekinteteket. Biztos volt benne, hogy hiába rejtőzik ilyen jól, hiába táncol a penge élén olyan magabiztossággal és természetességgel, ahogy talán csak a kínai programozók, nem lesz elég. Meg fogják találni. Lehet, hogy az orosz titkosszolgálat lesz az, lehet, hogy valamelyik államilag finanszírozott szoftverrendőrség, lehet, hogy titkosszolgálati megbízásból egy fejvadász. Nem hagyhatott támadási felületet, miközben az a huszonéves kicsit keleties arcú bohéman öltözködő macskásan odasimuló kedves humorú lány is ő volt, aki ha alkalma nyílit rá, ki nem hagyna egy érintést sem. Aki el tud veszni egy sűrű hajban felejtett kézzel, akár egész délután, vagy úgy maradni egy moziban valaki csupasz ölelő karjaiban. Meztelenül ráfeküdni egy forró testre. Azon a ponton rendszeresen, egyszerűen lekapcsolt az agya. 
Tudni a veszélyről és a bőrén érezni azt, egészen más dolog. Tudta, hogy veszélyes elárulnia a netes nickjét egy élő találkozáskor, mégis megtette. Hirosima miatt valahogy nem volt teljesen magánál, mikor megtette. Most azonban pontosan tudta, hogy veszélyes vizekre evez. Jerome illata, teste, a hirtelen beálló döbbenetes váltások a ripacs és az izgalmas férfi között, nem szűnő háttérképként kísérték a napjait. Az utolsó levélig igyekezett tudomást sem venni erről. De most már nem tehetett mást. El kellett mennie, ha nem akarja, hogy az elkövetkező hetekben romantikus álmodozásokban udvaroltassa Jerome-ot, úgy, ahogy a valóságban sosem lenne – valószínűleg – képes. Hosszú szoknyát húzott, ami két kockás férfiing összegombolásából képződött, fölé a praktikus No sugar feliratú fehér topot. Kivételesen notebook és más kütyü nem voltak vele, csak az egyik ing mellzsebébe csúsztatta be az okostelefonját. és egy bankkártyát. Vasalt bakancs, repülős szemüveg, és indult is a Haricon Gardenba. Meg sem nézte miféle koncert lesz aznap a hely szabadtéri színpadán.
Egy pohárka borral keringett a tömegben. A mérnök feje felmérte a körülményeket. Hány vendég van, nemek aránya, hány szabad asztal, hány törött szék, milyen ütemben és tempóban szolgálják ki a vendégeket a pultnál. Egy görkoris keleti lány suhant elé két hatalmas sörrel a kezében. A ruhája valami japán rajzfilmet idézett, de Lénának nem jutott eszébe melyiket. A lányka szélesen elmosolyodott.
–Captain?
Lénában megfagyott a vér. Se szólni se bólintani de még pislogni sem mert. Ki az aki így felismeri, aki lazán odajön és a nickjén szólítja? Jerome nem tudja mennyire titkos amit megtudott.
Miért mentem bele? Miért? – sikított benne a paranoid bunkervárosi technokrata. A fejében zakatoltak az adatok. A főbejárat 67 méternyire van, a pult 8 méternyire és az oldala nyitott, a hátsó, vagy gazdasági bejárat, melynél ketten csókolóznak, 11 méterre van. Szabad az út.. Idáig jutott amikor a lány, mindkét korsó sört határozottan és pontosan célozva ráöntötte.
–Nesze te nagyképű kurva! Sziszegte felé és már el is tűnt a tömegben.
Léna lenyugodott egy pillanat alatt. Ja, csak Jerome egyik kis szukája. Előkapta a telefont. Jerome hangja ijedt volt és kivételesen kifejezetten érdeklődő.
– Hol vagy?
–Ott ahol a sörös póló versenyt tartják. Hívd vissza a szukádat mert négybe vágom, ha ismét a szemem elé kerül. Katt.
Jerome hevesen tört át a tömegen és fújtatva állt meg előtte. Hatalmas kezei rásimultak Léna felkarjára. Ösztönös érintés volt egy olyan embertől aki nem fukarkodik az ilyesmivel. Léna azonban nem volt ilyen közvetlen. Először befeszült aztán elmerült az arcához közel hajoló férfi illatában. A hangzavar felerősödött, ahogy a zenekar rákezdett valami iszonyatos japán elektro-popra.
– Csupa sör vagy… ó. ne haragudj, kérlek. Azt hittem jó ötlet összehozni vele… Nagyon sajnálom… Jó arc egyébként. - Jerome folyamatos szabadkozásának csak foszlányai jutottak el Léna füléig.
– Add ide a pólód.
– ? – Csodálkozó szemei Léna arcától pár centire voltak. Erős kezei még mindig fogták a karját, vállát.
– Most rögtön vedd le a pólód és add ide! - Lénának kiabálnia kellett, hogy a japán énekesnő nyafogó kornyikálásán túl Jerome megértse mit akar.
A női mosdóban aztán átöltözött Jerome fűszeres illatú és megnyugtatóan száraz pólójába. Igen nagy volt rá, de ez zavarta legkevésbé. Összetett, természetes illata volt. Nedves fekete földdé, esőé és erős, szikkasztó napsütésé. Sosem érzett ehhez hasonló testszagot még. – Csak ne beszélj! – gondolta miközben mélyet szippantott belőle. –Ne beszélj csak ölelj meg, és ennyi pont elég is lesz… Nagyon sóhajtva összeszedte magát, és ugyanazzal a higgadt szenvtelen arccal lépett ki a női mosdóból, amivel belépett.
– Szar ez a hely. – vetette oda a félmeztelen Jeromenak, akit persze azonnal körbedongtak a csajok.
– Ő… nem tudom… menjünk, persze, ahova akarod. - Jerome zavartnak tűnt, és láthatóan keresgélte a szavakat. Ahogy távolodtak a kerthelységtől és a zajtól, úgy lett még kevésbé összeszedett. Hosszan andalogtak céltalanul az utcákon. Jerome kérdezgette hogy honnan származik, mit csinál Párizsban és egyáltalán. Léna időnként úgy imbolygott, hogy meztelen karjaik összeérjenek. –Ne beszélj! – szólt a parancs a fejében, de a szíve beszélni akart. Jerome hallgatta a gyerekkori dolgokat, persze nagyon felhigítva és lényeges elemeket gondosan kigyomlálva. Belekarolt a fiúba. Tovább dülöngélt, mint aki részeg, csak hogy időnként hozzásimulhasson.
Az egyik ilyennél megérezte azt a kutakodó tapogató matatást, amit Zrahovban is havonta el kellett viseljenek, és aminél megalázóbb motozást el sem tudott képzelni. Érezte, ahogy sejtről sejtre átvizsgálja egy figyelem, anélkül, hogy bármi külső fizikai jele lenne a tapogatásnak. Jerome forró meztelen felsőteste stabilan haladt mellette, figyelme ugyanúgy teljes és osztatlan volt. Az egész egy pillanat csipán, de ahogy egy pofon is egy pillanat, ennek is hosszan csengő utánérzete marad. Mint egy erőszakos közösülésnek. Sikkantott egy aprót és ugrott egy hatalmasat. Az ösztönlény, a rettegő gyerek, a menekülő állat elhatalmasodott rajta, meglovagolva a szörnyű emlékeket és a felinduló adrenalint..
Ütni, futni, ütni, futni…
És ütött is. A 60 kilós nő nem tudott volna ekkorát zúzni ezen a sportos férfin, de a varázsló akit a titkosszolgálatok keresnek, aki elektromosságnak és mozgási energiáknak parancsol semmiség volt Jerome keresztcsontját kettőbe törni. Jerome hanyatt vágódott és nem moccant. Léna megdöbbenve önnön harciasságán de mindenre felkészülve zihált felette. Jerome nyugodt arcába lassan visszatért az élet, és óvatosan kinyitotta játékosan az egyik szemét. Léna fenyegő próbált lenni, de minden ízében remegett.
–Ki a fasz vagy te? – suttogta a továbbra sem moccanó férfinak.
–A kedvenc ripacsod…? És ki vagy te? – Jerome a másik szemét is kinyitotta, más mozdulatot nem tett.
–Minimum fuldokolnod kéne, baz’meg, és mi a búbánatos picsát figyelsz te így engem?
–Gondoltam megnézem, hogy drog vagy pia, ami miatt ilyen beszédes és tántorgós vagy. – Miközben beszélt feltámaszkodott és kicsit félrebillentette a fejét. Hitetlen, boldog gyermeki öröm kezdett Jerome arcán szétterülni. Léna igyekezte a harckészültséget fenntartani, de képtelen volt igazán félni Jeroeme-tól. Minden perccel míg nem mozdult, csak hevert ott egyre könnyedebben mosolyogva, vesztett Léna az adrenalin fűtötte harckészültségből. Végül leült mellé a macskakőre.
–És mit találtál?
–Hogy egyik sem.
Hosszan hallgattak. Jerome néha mintha meg akart volna szólalni, de aztán elharapta. Le sem vette a szemét Lénáról. Léna pedig egyre biztosabban tudta, hogy elveszett.
–Nem sebesültél meg komolyan, ugye?
–Nem mozdultak el a csontok, úgyhogy hamar összeforrnak. Pár perc még és járóképes leszek.
–Ágyba kellene lábadozz, nem itt a kövön…
Jerome arcán az üdvözült mosoly pajzán vigyorrá alakult.
–Felállhatok?
–Csak lassan.
Feltápászkodott és lassan körbefordult, jelezvén, hogy fegyvertelen. Félmeztelen volt és inkább behódoló, mint harcias. A gesztus kedves volt és vicces.
–Hazakísérhetlek?

Ahogy közeledtek a motelhez, úgy fogyott el Jerome amúgy sem sok szava. Még Lénának is feltűnt, hogy zavarban volt. A motelszoba, amit Léna bérelt kicsi volt tiszta és jellegtelen. Jerome-ot úgy kellett behívni, mint egy szűzlányt. A szobában aztán kicsit sután, kicsit félszegen bújtak össze. Jerome mint egy pattanásig feszült íj belül, és nyugodt forró erő kívül. Léna beburkolózott az ölelésébe, és hagyta elveszni magát a fiú egzotikus fűszeres illatában.
Másnap egész nap hevertek. Hol összegubancolódott végtagokkal, hol hűvös távolban, míg Léna dolgozott pár órát. Jerome nem indult sehova. Az ágyban fekve, mozdulatlanul figyelte a notebook fölé hajoló Lénát. Estefelé Léna megvette az interneten a vonatjegyet Rómába. Nem is gondolkozott ezen. Nem volt mit. Jerome a legvadabb, legizgalmasabb meggondolatlansága volt , amit valaha elkövetett. Veszélyes volt és hívogató, ellenállhatatlan és taszító egyszerre.
– Dobj ki, ha zavarlak. Magamtól nem megyek úgysem sehova.- vigyorgott rá az ágyból. Úgy hevert ott mint egy hatalmas fekete párduc.
–Holnap kora reggel elutazom. Szerintem nem találkozunk soha többet, úgyhogy kiélvezem veled az utolsó órákat.
Jerome egyetlen mozdulattal ugrott ki az ágyból.
–Mi az hogy nem találkozunk többet? Miféle soha többet?
–Nem engedhetek meg magamnak egy ilyen támadási felületet, mint te. Sajnos nagyon tetszel. Főleg így, hogy a ripacs hülye gyereket valahol elhagytad útközben. De nem találhatnak meg, senki aki keres nem találhat meg.
Léna szóáradatot várt, romantikus szózatokat, féltérdre ereszkedést. Erre készült, ez ellen voltak előkészített érvei. Jerome hallgatott. Szomorú kutyaszemekkel nézett Lénára. Nem szólt semmit, csak hosszan, elmélyülten nézte. Aztán lassan magához vonta és elmerült benne.

Másnap kora reggel Léna el is indult. Szokás szerint semmit nem hagyott a motelban. Egy csoki-papírt sem. Mindent, ami nem fért bele a hátizsákba, ruhákat, könyveket szépen betuszkolt egy zacskóba.
–Tudsz valakit akinek kellhetnek?
–Persze… Igen. - Jerome nem vette le róla a szemét. Előző este óta egyetlen hanggal sem kérte, hogy változtassa meg a döntését. Igazán nem is szólalt meg mióta Léna kimondta, hogy ennyi. A motel előtt a járdán állva, egyik lábáról a másikra billenve sem mondott semmit. Léna lábujjhegyre állva adott neki még egy csókot.
Jerome arcán meg-megfeszültek az izmok. Biccentett egy aprót búcsúzásnak. Amikor Léna pár lépés után hátralesett a válla felett, Jerome még mindig ott állt, nézett utána, és úgy szorította magához a ruhászacskót mint rémült gyerek a plüssmacit.
Lena a szökött technokraták minden paranoiájával nézett hátra és határozta immár teljes bizonyossággal el, hogy elhatárolódik minden szerelemtől, és személyes kapcsolattól. Virtuális kapcsolatokat fog csak fenntartani mindaddig, míg valami meg nem változik közte és az üldözői között.
–Bocsáss meg.

Négy hónap múlva Berger és Bluemo' hosszas tipródás után úgy döntöttek, hogy Bluemo' kiveszi Jerome fejéből a Lenara vonatkozó minden emléket. Jerome ekkor 60 kilósra fogyott, szürke volt a drogoktól és a kialvatlansághtól és óriási összegeket adott heckereknek, hogy találják meg Lenát. Másnap Jerome némi furcsa másnapossággal ébredt. Minden tagja fájt és farkas éhes volt. Időnként elmosódóan felderng neki a sok lány emléke közt valami furcsa orosz lányé is, de nem fárasztotta magát sosem, hogy visszaidézze. Elfelejtette, ahogy annyi más jelentéktelen lányt is.